Néhány éve szinte a csapból is a generációs különbségek témája folyik: mi jellemzi az Y-generációt, mit kell tudni a zékről? Arról viszont mintha egyre kevesebb szó esne, hogy a generációk közötti hidak is állnak még, fontos lenne azokat óvni és becsben tartani. Hiszen léteznek kötőanyagok, ilyenek például a közös mítoszaink is. Frankó Luca pszichológus írása.

A generációs különbségek néhány éve rendkívül népszerű téma magazinokban vagy szakmai konferenciákon. Volt idő, amikor a „Mit kell tudni az Y-generációról?” című kérdés különböző kontextusba helyezésével bármilyen írott anyagot vagy belépőjegyet el lehetett adni pillanatok alatt. Ez pedig arra az alapvető emberi igényre vezethető vissza, hogy meg akarjuk érteni saját működésünket és a körülöttünk lévő világot. A generációs elméletek berobbanása emellett talán már túl van a zenitjén, és ez számos okra vezethető vissza.

Egyrészt a téma és a hozzá kapcsolódó „szakértői státusz” inflálódni kezdett, a hiteles, társadalomtudományi megközelítéseket felváltották a horoszkóp-jellegű karakterleírások, amelyek valódi magyarázatokkal nem szolgáltak. Másrészt noha a generációs szakirodalom célja alapvetően egymás megértésének és a konfliktusok csökkentésének segítése volt, a gyakorlatban sokszor inkább csak felerősítette azokat, sőt, újakat generált. A hangsúly ugyanis szinte csak és kizárólag a különbségeken volt: hogy egy vezető miben más, mint a beosztottja vagy egy gyermek miben különbözik a szüleitől vagy a tanáraitól. Ez a sok-sok ellenfeszülés pedig egy ponton túl negatív érzelmeket vagy szorongást is generálhat, így önvédelemből elkezdünk ezekkel a magyarázatokkal kritikusabbak lenni, vagy elfordulni tőlük.

Természetesen generációs különbségek léteznek, hiszen a kamasz és fiatal felnőtt korunkban minket körülvevő kulturális, társadalmi és technológiai közeg alapvetően meghatározza a gondolkodásunkat egy életen át. Ez az az életkor ugyanis, amikor a generációs jegyek kialakulnak. Csak egyetlen példát kiragadva, a ’80-es évek teljesen más útravalót adtak a kamasz ikszeknek, mint amit mondjuk a 2010-es évek nyújtanak a zéknek. Ha az egyénre fókuszálunk, mégis azt láthatjuk, hogy a születési évünk önmagában tulajdonképpen nem határoz meg semmit.

Hogy pontosan mi is történik körülöttünk, azt egy magyar származású szociológus és filozófus, Mannheim Károly lassan száz éve publikált elmélete mutatja be talán a mai napig a legpontosabban. Mannheim leírja, hogy a születésünk időpontja valóban meghatározza, hogy potenciálisan melyik generációhoz tartozunk, ezt azonban rengeteg hatás árnyalja, például az egyéni képességeink és tapasztalataink, vagy éppen a kulturális hátterünk. Ez utóbbinál és az X-generáció példájánál maradva, gondoljunk csak bele, milyen nagy szocializációs különbséget jelentett Magyarországon, az Egyesült Államokban vagy éppen Indiában belépni a kamaszkorba a 80-as években. Ezek a differenciák pedig akár „ellengenerációs” irányzatokat is létrehozhatnak, sokkal színesebbé és változatosabbá téve egy nemzedéket. Nagy általánosságban léteznek tehát tendenciák, de emberek viszonylatában két különböző korú, de hasonló hátterű ember állhat sokkal közelebb egymáshoz, mint két egykorú, de nagyon más közegből jövő személy. Ennél fogva egy munkahelyi vagy családi konfliktust is érdemes úgy kezelni, mint két ember, és nem mint két generáció összetűzését (amivel a helyzet iránti felelősséget is hajlamosak vagyunk hárítani).

A szocializáció kiemelkedően fontos eleme tehát a generációk kérdéskörének is, Mannheim elmélete is éppen innen indul. A generációk egymás utánisága jelenti a társas állandóság és változás finom táncát. A szocializáció folyamata ugyanis abban áll, hogy a gyermek megismerkedik azzal a társadalmi berendezkedéssel, azokkal a szabályokkal, amelyek körülveszik. Ez pedig egyfajta állandóságot, hidat képez szülő és gyermek, nagymama és unoka között. A szocializáció az ember életének első éveiben elsősorban a családban zajlik, a tanulás módja pedig például a mintakövetés („úgy csinálom, ahogy anya csinálja”) vagy éppen a fontos történetekkel, mítoszokkal való megismerkedés (kedvenc mesék, családi legendárium). Három éves kortól ennek a folyamatnak az óvoda, majd az iskola is nagyon jelentős szereplője lesz. A történelem előre haladtával azonban más hatások érik az éppen aktuálisan fiatal korosztályt, ennek értelmében pedig a szocializáció során megtanult értékek és szabályrendszerek is új színeket kapnak, esetleg azok némileg módosulnak is, alkalmazkodva az aktuális korszellemhez.

Így alakulnak ki a generációs különbségek. Minél drasztikusabb változások vannak a világban évtizedről évtizedre, ezek az eltérések annál észrevehetőbbek, nagyobbak lesznek. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy a generációk közötti hidak megmaradnak, érdemes azokat nem felégetni, hanem nyitottsággal és odafordulással megerősíteni. Gondolhatunk itt egyrészt erős, identitás formáló családi történetekre, mint a dédnagypapa háborús élményei vagy egy-egy születéstörténet, amelyek mint a népmese, szájhagyomány útján adományozódnak tovább generációról-generációra, mindig egy picit más színt kidomborítva a történeten. De a klasszikus szerzői művek is ide sorolhatók. Azokat a meséket, amelyek nekünk sokat adtak gyerekkorunkban, magunk is szívesen meséljük tovább a kortárs művek mellett. Nem véletlenül adnak ki újra olyan klasszikusokat, mint a Muminok, épül Vuk-os játszótér vagy éli reneszánszát a diavetítés. Ezek a régi történetek tartalmukban vagy formájukban a kor követelményei mentén persze mindig alakulnak kicsit, de mégis egyfajta állandóságot képviselve a tudás egyik örökítő anyagaként szolgálnak. Persze kinek-kinek a maga szemüvegén keresztül.