„Ééén vagyok a csikiszőőőrny!” – kiáltja apa, és a szülinapi zsúron kacagva spriccelnek szét a gyerekek, majd huncutul visszasomfordálnak egy-egy kiadós csikizésre, dögönyözésre, birkózásra. Önfeledten, kacagva, közös erővel próbálják (is meg nem is) legyőzni a nagy csikiszörnyet. A játékos bunyózásnak, csiklandozásnak számos jótékony hatása van testre és lélekre, gyerekre és felnőttre egyaránt, ha egymásra odafigyelve játsszák. Hogyan?

A mesékben gyakran megjelenik az óriás, a szörny, az oroszlán vagy a farkas, egyszóval az ellenség, akit közös erővel le kell győzni (A BOOKR Kids gyűjteményében ilyen mese például A Piroska és a farkas, a népmese válogatások, a Mumin eltéved, vagy a Teo mesék). Ezek az alakok az olvasott mesékben csak pont annyira félelmetesek, amit a befogadó gyerek a saját fejlettségi szintjén el tud képzelni, amibe kicsit beleborzong ugyan, de amivel még meg tud küzdeni. A gyerekek játékaiban is rendre megjelennek vágyak, érzelmek, feldolgozandó élmények, amelyekkel megjelenítik és kijátsszák magukból a feszültségeket. Ugyanakkor a kicsiket a felnőtt élet valós helyzeteire is felkészíti a játék (pont mint az állatvilágban), amely során megtapasztalják a különböző szerepeket, az együttműködést, a kommunikációs módokat, a kitartást, stb.

Kölyökoroszlánok

Amikor apa csikiszörnnyé változik, a gyerekeknek lehetőségük van próbára tenni saját erejüket, megélniük a félelmeiket, a „kicsi vagyok” frusztrációt – mindezt biztonságos, védett, bizalmi kereteken belül. A szülők többsége ösztönösen megtalálja azt a nehézségi szintet, ami már kihívást jelent a gyereknek, ugyanakkor sikerélményt is biztosít. Amitől már be tud dühödni, bele tud adni mindent, és aminek a végén, a nagy nevetésben, fel is tud oldódni.

A tesók, barát gyerekek gyakran összefognak, együttműködnek a szörny legyőzése érdekében, stratégiákat gyártanak, egymást mentik. (Az én gyerekeim például bedobják a legkisebbet a szörnynek martalékul, hogy eltereljék a figyelmét, majd a ruhájánál fogva, együttes erővel, gyorsan kihúzzák, megmentik, és a szörny hoppon marad.) A „harc” során a gyerekek nem csak energiáikat vezethetik le, fizikai erejük, készenlétük, kommunikációs készségük is fejlődik.

Fontos, hogy mindemellett azt is jelezniük kell, ha valami nem jó nekik, esetleg már fájdalmas. Ezáltal megtapasztalják saját testi határaikat, és megtanulják kifejezni, hogy meddig lehet velük elmenni. Ez a készség segít megelőzni a későbbi áldozattá válást, akár az iskolai piszkálódások során. Az a gyerek, aki ki tudja mondani, hogy “ezt már ne”, és erre megfelelő választ kap, a felnőttkori asszertivitásának alapjait fekteti le.

Kötődés és fehérvérsejt

A csiklandozásnak élettanilag kétféle formája van. Az egyik a könnyed érintés a bőrön, amely libabőrt és borzongást okoz (knismesis), mint mondjuk egy toll érintése vagy egy bogár léptei. A másik típus egy kicsit erőteljesebb nyomás, amely automatikusan tekergésre, összerándulásra és nevetésre készteti az embert (gargalesis). Ez a nevetés reflex-szerű reakció, amit saját magunknak nem is tudunk előidézni. Az aktív, sok érintéssel járó, csikizős játékok rendkívül jól erősítik a kötődést szülő és gyerek között. Evolúciós szerepe, hogy a gyereknek kellemes élménye legyen a szülő érintésével, közelségével kapcsolatban, és engedje azt kellemetlen helyzetekben is, például fájdalmas seb ellátásakor vagy veszélyhelyzetben.

A szexualitást nélkülöző intimitás és érintés ugyanakkor endorfinokat szabadít fel. A nevetés pedig gyakorlatilag egy pozitív immunbomba, amely kapcsolatainkra és egészségünkre egyaránt jó hatással van. Felszabadít, felfrissít, még a szívet is megdolgoztatja, csökkenti a stressz-hormonokat (pl. a kortizolt és az epinephrint), endorfint szabadít fel, valamint növeli a szervezetben az immunglobulinok (ellenanyagok) számát is. (Yim, 2016; Kyung és mtsai, 2015)

Sírás lesz a vége

A csikizés, a birkózás nem mindig kellemes, és gyakran eljut arra a pontra, amikor – jellemzően – az anyukák elkezdik szajkózni, hogy „sírás lesz a vége”. Amikor a csiklandozás már rossz érzést okoz, és a közös beleegyezéssel megkezdett játék helyett már erőfitogtatás, dominanciaharc, vagy konkrét bántás megy, ott a határ. Egy 2005-ös tanulmány szerint a csiklandozás gerjesztette nevetés nem csak az örömöt, a jó érzéseket fejezi ki, hanem a fájdalom- és szégyenérzet is megjelenik benne. Harris és Alvarado (2005) szerint a fiatal felnőttek 32%-a azért nem szereti, ha csiklandozzák, mert gyerekkorában a testvérei így “kínozták” (középkori vagy háborús kínzóeszköz is volt a csiklandozás szerte a világon).

Az is előfordulhat, hogy a szülő él vissza az erejével a birkózás során, amiből a gyerek azt tanulja meg, hogy “apával a játék fáj, de apát szeretem és apa ezt szórakozásnak tartja”. Ennek következtében a gyerek nemhogy ellenkezne, hanem nevet már a csikizés puszta emlegetésére is, hiszen a nevetés rendkívül jó stresszoldó, s mint ilyen, átsegíti azon az ellentmondáson, hogy egy szeretett ember fájdalmat okoz neki.

Érdemes tudni, hogy csiklandozás közben nem csak azok az agyterületek aktivizálódnak, amelyek nevetéskor, mondjuk egy jó vicc hallatán, hanem a meneküléshez kapcsolódó agyterületek is, a hipotalamuszban. Ezek már nem a kötődést vagy immunrendszert fejlesztő helyzetek, sem pedig a gyermek önérvényesítő képességét nem segítik. Épp ellenkezőleg: megalázóak és fájdalmasak lehetnek, ezért fontos időben felismerni. Segíthet a helyes megítélésben, ha nyugodt, biztonságos légkörben beszélgetést kezdeményezünk a gyerekünkkel arról, hogyan éli meg a csiklandozást. A domináns testvért, gyerektársat vagy szülőt szintén beszélgetéssel, szerepjátékokkal, empátiát fejlesztő mesékkel tudjuk ráébreszteni, ha a másik számára nem élvezetes vagy szórakoztató ez a fajta játék (lásd Frankó Luca meseterápiás írásait a BOOKR Kids blogon).

Lelki gyógyulás

A szeretetteli környezetben és egymásra való odafigyelés mellett zajló csikizős, birkózós játék nem csak a gyerekekre hathat pozitívan, hanem a felnőttek hangulatára, immunrendszerére is. A kisebb gyerekek, babák kacaját hallani különösen felszabadító élmény (ezt hívom magamban babaterápiának, aminek a hatását számos ismerősömön megfigyeltem az évek során).

A „gyerekterápia” egyik bizonyítéka Henry Harlow hetvenes évekbeli klasszikus kísérlete, amely során anyjuktól, társaiktól elszigetelten neveltek rézusz majom kölyköket “szőranya” és “drótanya” jelenlétében. A kölykök a szőranyát részesítették előnyben, függetlenül attól, melyik pótmamára volt szerelve az ennivaló. Kevésbé ismert azonban a kísérlet folytatása. Az izolációban nevelkedett majmok felnőttként nem tudtak beilleszkedni társaik közé, agresszívek, depresszívek voltak, saját kölykeikkel is bántóak, elhanyagolók. Meglepő módon, a majomcsoport olyan nagyobbacska kölykei, akik már nem voltak túl sérülékenyek, tudtak változtatni a korábban agresszív anyamajmok viselkedésén a játékosságukkal és kötődésükkel, így azoknak enyhült a depressziójuk, be tudtak illeszkedni, és a második kölykükről már jobban gondoskodtak. Lelki sérülések gyógyulhatnak a gyerekeinkkel való közös játék és nevetés során. Modern kutatási adatok bizonyítják, hogy a rendszeres nevetés csökkenti a szülés utáni depressziót is. (Yung és mtsai, 2015)

A csikiszörny gyereket és felnőttet egyaránt kicsalogat a komfortzónájából, és ha a kihívási zónában marad, hozzájárul a testi-lelki jólléthez, valamint a jó gyerek-szülő kapcsolathoz. De talán érdemes kicsit a szörnyes-birkózós-kötődős vonalat erősíteni a csikiszörny játékban.

Felhasznált irodalom:

• Michael Cole; Sheila R. Cole (2006): Fejlődéslélektan. Osiris Kiadó, Budapest.
• Christine Harris & Nancy Alvarado (2005): Facial expressions, smile types, and self-report during humour, tickle, and pain. Cognition and Emotion, 19:5. 655-669. https://doi.org/10.1080/02699930441000472
• Robby Berman (2016): If You Can’t Stand Being Tickled, Why Are You Laughing?. 2019.júliusi megtekintés. Big Think. https://bigthink.com/robby-berman/why-we-may-love-to-tickle-but-we-mostly-hate-to-be-tickled-ourselves
• Kyung Hee Ryu, Hye Sook Shin, Eun Young Yang (2015): Effects of Laughter Therapy on Immune Responses in Postpartum Women. The Journal of Alternative and Complementary Medicine. ahead of print http://doi.org/10.1089/acm.2015.0053
• Yim, J. (2016). Therapeutic Benefits of Laughter in Mental Health: A Theoretical Review. The Tohoku Journal of Experimental Medicine. 239(3): 243-249.